Adogató Blog

 
Feliratkozás Adogató Blog hírcsatorna csatornájára

Webcím: http://adogato.blog.hu

Frissítve: 2 óra 39 perc

Egyenesen az utcáról

Vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni. Vannak ügyek, amik nem népszerűek, nem szexik, és nagyon megosztóak. Ilyen a hajléktalan ügy is.

Nagyon nehéz a hajléktalanokkal foglalkozó civil szervezeteknek megszólítani az adományozókat, mert (főleg a városi emberek) meglehetősen sok előítélettel élnek velük szemben. Akármennyire is tagadnánk, utáljuk ha büdös a busz, ha rontják az utcaképet, ha leszólítanak és pénzt "tarhálnak", hogy részegeskednek stb. Ennyit látunk belőlük, és úgy gondoljuk tudunk mindent.

A kanadai Raising the Roof szervezet egy zseniális kampányt hívott életre, hogy érthetőbbé tegyék a hajléktalan ügyet, és lebontsák az előítéleteket. A hajléktalanok maguk válaszolnak a velük kapcsolatos tweetekre. Nagyon szép kampány és megható kampányfilm. Hiába van vége a télnek. A hajléktalan ügy állandó kérdés.

Te szoktál a hajléktalanoknak segíteni? S ha igen hogyan? Nézz körbe az adjukössze oldalon is, itt is rendszeresen találsz a hajléktalanok újrakezdését segítő projekteket, melyeket akár te is támogathatsz. Most például segíthetsz Mariannak és családjának talpra állni.

 


Adakozó karakterológia

Valamilyen viszonya mindenkinek van az adományozással, felelősségvállalással. Legfeljebb az, hogy nem gondol róla semmit. De milyenek is nagyjából (szerintünk és Magyarországon) az adományozó típusok?

  1. A régi idők „öregje” – Ez nem az állam dolga lenne? – kérdezi. Mindig van egy története arról, hogy az ő idejükben (a szocializmusban) mi mindent adott az állam az embernek. Hogy mindenre volt egy megoldás. Olyan amilyen, de volt. Fel sem merült, hogy a nép egyszerű gyermekének tenni kellene valamit másokért, a közösségért. Mert a gépezet helyetted dolgozik, helyetted dönt, és elhiteti, hogy segít.
  2. A bizalmatlan – Úgyis lenyúlják, minek adjam? Ő a mindent tudó. Tök mindegy, hogy az alapítványok, egyesületek alapvetően nem lopnak. Ha van egy-kettő, aki igen, akkor szerinte mindenki. Nem ismeri a dolog apavető természetét, de olvasott két hírt és már tudja: itt mindenki lop, csal, hazudik. Inkább odaadja azt a kicsit az utcán a hajléktalannak, vagy az X-nek, mert az rögtön ahhoz kerül, akinek szüksége van rá. Szerinte.
  3. A kényelmes – Én már évek óta ugyanannak adom az 1%-om. És ezzel le is van tudva. Nyugodtan dőlhet hátra, mert ő már megtette. Megint. Idén is. A lelkiismeret kipipálva. És tény, tényleg adott valamit a közösbe, és ha szerencséje van, a szervezet melyet évek óta támogat még nem szűnt meg, még működik, és amit felajánlott nem megy kárba.
  4. A másik kényelmes, avagy akit megesznek a DM levelek – Ha kapok sárga csekket, néha befizetem. Ha épp akkor jár a postán, amikor van egy kis plusz. Vagy olvasott valamit, ami meghatotta és erről eszébe jut az egyik levél, ami a minap esett ki a postaládából, és benne volt az a törött lábú kutya, vagy kisgyerek. Nem néz utána kinek és minek adja. Jó szíve van, általában idős ember. De tény, hogy néha ad, és ez jó.
  5. A hipnotizált, avagy a kampány ember – Úúú ez annyira szomorú, hol a telefonom? – A média nagyon tud rá hatni. Valóságshow, esztrádműsor, vagy táncdal fesztivál: ha közben megmutatnak neki pár megható képet a szegény sorsú gyerekekről, és az ünneplőbe öltözött híresség arra kéri: most emelje meg a telefont és hívja az adományvonalat, hát biztos, hogy azonnal segít. Ilyenkor. Vagy amikor roppant hatásvadász óriásplakát figyeli őt az utcán. De ő sem nézi meg kinek adja. De adja, és ez megint csak jó.
  6. A „nemérdekel ember”. Minden kerek és jó az életében. Szép ház/lakás, kényelmes élettempó, szép gyerek, vagy gyerekek, jobb esetben tényleg elragadó környezet (Lila akác köz), semmiből nincs se túl sok, se túl kevés, a problémák átlagosak, jut síelni, marad nyaralni. Közélet nem érdekes, amíg nagyon durván meg nem érzi a bőrén a hatását. És addig nem is segít. Senkinek. Egyszerűen nem jut eszébe. Problémák hiányában. Nem rossz ember, csak nem nyitott. Mert úgy kényelmesebb.
  7. A tudatos – ismeri a civil szektort, de legalább egy részét, azokat a területeit, amiben személyes érintettsége van. Nem csak 1%-ot szokott felajánlani, de figyel arra, hogy a használható ruhákat, tárgyakat is jótékony szervezethez jutassa el. Ha van egy kis pénze, akkor adományoz év közben is, és nem csak Karácsonykor, amikor „szezonja van”. De megnézi kinek adja. Utánajár, hogy vannak-e a szervezetnek ügyei. Lehet, hogy néha önkénteskedik is, ha marad szabadideje. Ennyire tudatosak talán kevesek vannak.

Legközelebb jövünk az adománygyűjtők típusaival.


Most akkor szaranya vagyok?

Idős hölgy elbizonytalanodva lép előttem a lépcsőn. Magától mozdul felé a testem, magától karol belé a kezem. Utána lép csak működésbe az agyam: „Segíthetek?” De addigra már belekarolva át is segítem a következő lépcsőfokon, majd aggódva figyelem, biztos, jól döntöttem-e, hogy nem kísérem tovább, nem ültetem le egy székre, nincs-e szüksége orvosra. Később megnyugodva látom, hogy tova topogott, túl van múló rászorultságán.

Este családi tévénézés, újabb sztárparádé megy sms küldési lehetőséggel. „Anya szavazzunk, nehogy kiessen…” már nem is emlékszem kicsoda, jön a felhívás a gyerekemtől. „Az pénzbe kerül…” szól anyai szigorom. „Akkor legalább küldjünk a UNICEF-nek 500 Ft-ot!” érkezik kapásból a gyermeki sóhaj. Magától fut végig az agyamon, hogy remélem, letiltottuk a gyerekek telefonjáról az emelt díjas sms-eket és adományvonalakat.

Utána ijedek meg csak magamtól. Hiszen hat a UNICEF rengeteg felhívása: szükség van a mi segítségünkre is ahhoz, hogy jobb legyen a világ, a gyerekek sorsa. Gyerekeimnek is hitelesek az arcok, akik beszélnek hozzájuk, a szavak, amiket küldenek feléjük. Én magam is együttdolgozom a UNICEF elkötelezett csapatával, tudom, hogy jó adományozási célt választott a lányom. Látja, hallja, hogy mi szülők rendszeresen segítünk, adunk, önkénteskedünk. Mégis bennünk él a bizonytalanság az adományozási felhívások iránt, magától. Komoly munka először magunkban, aztán a gyerekeinkben is legyűrni ezt, miközben a minta amit adunk, kissé zavaros. Akikről tudjuk, hogy szükségük van a segítségünkre, adhatunk is, adjuk meg bátran. De vigyázzunk. Mire is?


Te mikor adtál utoljára?

Szükséged van valamire? Nem tudsz élni anélkül, hogy el nem készül kedvenc filmed folytatása? Akkor adj bele te is. Ma már teljesen megszokott, hogy a közösség összedobjon a neten egy projektre, mert beszállni egy ilyenbe maga a coolság. De tényleg. Még a kedvenc Forma-1 csapatodnak is adhatsz pénzt, ha szeretnéd a következő futamon látni őket.

De szembe szoktál-e nézni azzal is néha, ami nem ilyen cool. Azzal amitől nem várhatsz magad számára nyereséget. Teszel valami olyanokért, olyan ügyért, ami nem a jól-létedet szolgálja?

Ha nem, akkor azért hívunk erre a blogra, ha igen, akkor meg azért.

Mert szeretnénk megmutatni neked, hogy a jótékonyság jó. Sőt neked is jó. Hogy a társadalomért, ami körülvesz, felelősséget kell vállalnunk. És mindenki tud beletenni valamit, csak lehet még ezt sosem gondolta végig.

Hogy tele vagyunk eszközökkel (s ma már szinte mind ott a kezedben, a mobilodban) amikkel segíthetsz másokon.

Hogy ha körültekintően adsz, nem lopnak meg, sőt amit adtál igazi értéket teremt.

Hogy a szervezetek, akik kérnek tőled, többnyire nem őrült világmegváltók, vagy csalók, vagy amatőrök, hanem elkötelezett, elszánt emberek csapata, akik olykor széllel szemben is harcolnak azért, hogy segítő kezet tudjanak nyújtani oda, ahova te vagy az állam már nem lát el. Vagy nem akar.

Akarsz lépni, és változtatni?

Kezdj adni. Bárhogy. Add az időd, vagy add az ötleted, vagy (ha van) pénzed, vagy az együttérzésed, olykor ez is nagyon sok lehet.

Itt számos kérdésbe fogsz futni, sok lehetőséget olvashatsz, számos ötletet kaphatsz, remélve, hogy a végén rájössz: te is adhatsz.


Oldalak